Pages

Bogár László: Kínarratívák

Tuesday, July 5, 2011


Ahogy Ortega y Gasset írja A tömegek lázadásában: „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközükké.” Ebben az önmaga lelki, erkölcsi, szellemi talapzatát szisztematikusan elpusztító nézetrendszerben Kína is csak legfeljebb mint pénzhatalmi masinéria tételeződik, és csak annyiban értelmezhető, amennyiben a közvetlen profitszempontok ezt kifizetődővé teszik. Ezt csak még tragikomikusabbá teszi, hogy másfelől viszont a primitív képmutatásban mindig élenjáró nyugati gondolkodás, ezt kompenzálandó, erkölcsi magaslatról próbálja megítélni (sőt elítélni!) Kína nevű tárgyát.

Kína megítélésében a nyugati ember aránytévesztését talán az szimbolizálja a legjobban, hogy egy olyan, nagyjából háromezer éve ugyanabban a térben, ugyanazt a nyelvet beszélve, ugyanazzal az írásjellel magát megnevező roppant birodalmat ítél meg, amelynek lélekszáma és szellemi teljesítménye ebben az időszakban mindig sokkal jelentősebb volt, mint a Nyugat egészéé, beleértve a Római Birodalmat is. És valójában ez áll nemcsak kulturális, hanem gazdasági, sőt katonai teljesítményére is, hiszen a háromezer év alatt, az 1850 és 2050 közötti kétszáz évet leszámítva, ezen a téren is felülmúlta a Nyugat egészét.

Ha a 21. század második felétől újra ez lesz a helyzet, akkor csupán az elmúlt évezredek természetes világrendje tér vissza. Az meg inkább csak bohózat, hogy a nyugati ember például Tibet és Kína konfliktusát egyfajta megkérdőjelezhetetlen erkölcsi magaslatról próbálja megítélni, sőt ott döntőbíróként igyekszik megjelenni. Két, sok ezer éves szakrális birodalom vitájában egy spirituálisan eleve gyenge talapzaton álló, ráadásul az elmúlt évszázadokban szellemi értelemben elsötétedő és hanyatló civilizáció, mint a Nyugat, fölényes ítéletalkotóként való fellépése jelzi igazán, hogy civilizációnk mennyire képtelen már önmagához reflexív módon viszonyulni. És persze azt is, hogy a Nyugat bukása miért elkerülhetetlen.

Amennyiben pedig egy magyar próbál „nyugati emberként” Tibet érdekében fellépni, tegyük fel, hogy jó szándékkal, javaslatom a következő. Gondolkodjon el előbb azon, hogy vajon milyen erkölcsi alapja lehet erre egy olyan népnek, amely a „kereszténység védőpajzsaként” védte azt a már akkor is a Medici és Fugger „vállalkozásként üzemeltetett” Nyugatot, amely közben az őt pusztító Oszmán Birodalommal volt stratégiai és üzleti szövetségben, mint például I. Ferenc Franciaországa. Majd miután ez a Nyugat, szintén üzleti alapon, minden kritikus elágazási pontnál ugyanilyen cinikusan félrevezette, cserbenhagyta, kifosztotta, most mégis őt tekinti stratégiai szövetségesének, és várja tőle sorsának jobbra fordulását. Vajon, ha egy nemzet észnek és erénynek ennyire tragikusan híján volt (van és lesz?), képes lehet-e arra, hogy állást foglaljon Kína és Tibet vitájában? Jobb sorsra érdemes szellemi és erkölcsi energiáit akkor már inkább a saját történelmi tragédiánk értelmezésébe, és a kiutak magtalálásában kellene kamatoztatni. Ennek ugyanis feltehetőleg nagyobb hozadéka lehetne.

Észre kellene venni azt is, hogy a kapitalizmus, a szocializmus, a kommunizmus stb., egyáltalán a Nyugat hamis metanyelvének „izmus” végű álfogalmai teljesen alkalmatlanok a valóság megragadására. Ezek mind az elmúlt néhány száz év, a reneszánsz, felvilágosodás deszakrális, hamis nyelvének részét képezik, és csak arra szolgálnak, hogy minél mélyebbre süllyedjünk ebbe a csapdába. Éppen a kínai „kommunizmus szuperkapitalizmusa” jelzi ezt a fogalmi képtelenséget, amelynek feldolgozásához egyelőre hozzá se tudtunk kezdeni.

Kína udvarias mosolya mögül mélységes megvetéssel tekint erre az egész szánalmas, Nyugat nevű vircsaftra – és erre minden oka megvan! Az meg végképp nincs ínyére, hogy azok akarják jó erkölcsre tanítani, akik önmaguknak is hazudnak, és valójában a világ – benne Kína – kifosztására használták/használják spirituálisan negatív energiáikat. A kapitalizmus és a szocializmus ugyanannak a pusztító világerőnek a műve, és deszakralitásuk legfeljebb árnyalatnyi különbségeket ad közöttük. Kína az elmúlt két évszázadban megtanulta, hogy a Nyugatot csak a saját fegyvereivel tudja felszámolni. És most éppen ezt teszi. Ideje pedig, mint az ázsiai embernek általában, van bőven.

A világ jövője most már újra Kína kezében van, de minden attól függ, hogy miután a Nyugatot minden téren legyőzte, eredeti, sok ezer éves spirituális energiáival képes lesz-e reszakralizálni a világot. Talán igen, és akkor egy sajátos, új létmód keretében a világ visszahelyezkedhet a taoizmus mértékletességének dimenzióiba. Ha nem, akkor Kína teljesíti be a Nyugat létpusztító mértéktelenségének végzetét, és veri szét a külső és belső természetet a pusztító szuperkapitalizmusával. Van tehát min elgondolkodni, és csak rajtunk múlik, hogy lesz-e mivel.

(magyarhirlap.hu)

0 comments:

Post a Comment

Attention!
Comments using obscene language, or comments calling for hate and violence will be deleted.