Bogár László: A strasbourgi csata

Tuesday, July 9, 2013


Szinte teljesen egybeesett a 907-es Pozsonyi csata évfordulójával a most lezajlott strasbourgi „csata”, vagy­is a Magyarországot elmarasztaló Tavares-jelentés plenáris vitája. Ami persze nagyon is közvetlenül kapcsolódik a több mint 1100 évvel ezelőtti eseményekhez, másrészt jelentőségét tekintve is minden túlzás nélkül történelmi eseménynek lehet nevezni. Jelenczki István megrázó dokumentumfilmje a Háború a nemzet ellen címet viseli.

A film elkészülése idején, 2009-ben talán még mindenki dramatizáló metaforának gondolta ezt a címet, és hasonlóan érezhettünk 2010-ben is, amikor Orbán Viktor már a választások másnapján arról beszélt, hogy ez a választás valójában forradalom és szabadságharc, s hogy „területi követeléseink vannak”, vagyis vissza akarjuk szerezni a hazánkat. Ám az elmúlt három év során egyértelműen kiderült, hogy ez valóban háború. Háború, melynek fogalmához általában szorosan kapcsolódik a fegyver és a kiömlő vér képzete, pedig tudnunk kellene, hogy ezek csak színpadi kellékek. A lényeg sokkal mélyebben, a társadalmi szerveződési elvek legmélyebb rétegében rejtezik, sokszor szinte feltárhatatlanul. Ha azonban egy nemzet háborúban áll, akkor két dolgot mindenképpen tisztáznia kell. Egyrészt, hogy milyen fegyverekkel vívják ellene ezt a háborút, hiszen neki is olyan eszközöket kell alkalmaznia. Másrészt bármilyen kényes kérdés is, de tudni kell, ki indította ellene a háborút. Főleg ennek megválaszolása igényel kellő tudást, nagyfokú bátorságot. Ez az írás ehhez kíván segítséget nyújtani, hangsúlyozva, hogy ez csupán alapvetési kísérlet, és a kérdés pontos megválaszolására ma még csak részben vagyunk képesek. Természetesen folyamatosan reagálnunk kell az ellenfél hadmozdulataira, de átgondolt és összehangolt stratégia nélkül elveszthetjük a háborút. E stratégia megalkotásától még messze vagyunk, és az idő sajnos nem nekünk dolgozik. Elhamarkodott és felületes válaszkísérleteink azonban már éppen elég veszteséget okoztak eddig is, így a jövőben nem hibázhatunk. A helyzetet nehezíti, hogy a világot uraló globális véleménydiktatúra, amely önmagát „politikailag korrekt beszédnek” nevezi, folyamatosan csapdában tartja azokat, akiknek éppen az volna a feladatuk, hogy ebből a csapdából segítsék kijutni a magyar nemzetet. Hogy ez mennyire igaz, azt szellemesen írta le a miniszterelnök tavalyi évértékelő beszédének nyitó szakasza. Orbán Viktor azt mondta: „…kérdeztem otthon a feleségemet, hogy miről beszéljek itt ma… mondj el mindent, válaszolta… na, abból baj lesz, feleltem.” Ha ennek alapján gondoljuk végig, hogy maga a miniszterelnök is milyen kommunikációs csapdában van, akkor érthetjük meg csak igazán a feladat roppant nehézségét. Ráadásul tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy politikai, taktikai kényszerűségből kormányában, sőt közvetlen környezetében is kénytelen olyan személyeket megtűrni, akikről maga is tudja, hogy nem osztják e nemzet ellen folyó háborúról alkotott nézeteit. Jelenlétük azonban hivatkozási alap lehet a birodalom számára, enyhítendő a rá nehezedő nyomást. Igaz, e személyek egy részét talán nem is maga, hanem a globális hatalom telepítette köré, de mivel erről végképp nem illendő beszélni – egyelőre –, így ezt a témát gyorsan be is zárom.

A Háború a nemzet ellen ma is ugyanazért zajlik, mint az elmúlt 1100 év során. A több ezer éve egyre inkább uralkodóvá váló világszerveződési elv a mértéktelenségre, azaz az élvezeteket kielégítő anyagi javak mértéktelen felhalmozására épül. Ez a lételméleti probléma már a Nyugat közvetlen ontológiai előzményének tekinthető ókori görög civilizációban is megjelenik, majd felerősödik abban a reneszánszban, amely tudatos módon éppen azt tekinti újjászületendőnek, amelynek pusztító következményei már háromezer éve is látszottak. A magát felvilágosodásnak nevező tudatos elsötétítés pedig már technológiailag a létezés alappillérévé teszi az anyagi hasznot, mint olyat. A magyarság azonban olyan létértelmezési logikát hozott magával ide 1100 évvel ezelőtt, és hordoz ma is hibátlanul, amely szembemegy a nyugati civilizáció egész létértelmezési logikájával. Ebben a világban a magyar alapállás állandó és egyre súlyosbodó konfliktusok forrása. Ráadásul az is egyre inkább kiderül – s elsősorban ez okozza Orbán Viktor satuba szorítottságát –, hogy mindennek semmiképpen sincs és nem is lehet sikerrel kecsegtető rövid távú megoldása. Ez azért kényelmetlen, mert az anyagilag, fizikailag, lelkileg, erkölcsileg elgyötört és kifosztott magyar társadalom nyugalomra, biztonságra, és szerény, de tisztes jólétre vágyik. Ezt pedig a permanens háború közepette aligha lehet megteremteni. Különösen akkor nem, ha a politikai és anyagi támogatás fejében nemcsak a globális hatalom egyes osztagaival kell kényszerű és sokba kerülő egyezségeket kötni, hanem azokkal a lokális érdekcsoportokkal is, amelyek sok további konfliktus hordozói a trafik pályázatoktól kezdve a földtörvénnyel kapcsolatos súrlódásokig.

A strasbourgi csata ugyan vereséggel zárult, hiszen Magyarországot elmarasztalták. A történelmi jelentősége azonban abban áll, hogy drámaian rávilágított arra: egyelőre kidolgozatlan a stratégiánk az ellenünk indított háború megvívására, ám az eset pontosan megmutatta azokat a teendőket, amelyek ránk várnak.

(magyarhirlap.hu)

0 comments:

Post a Comment

Attention!
Comments using obscene language, or comments calling for hate and violence will be deleted.

Dear Reader,


The comment section of this blog has been shut down due to the activity of a nasty agent provocateur who has been targeting this website for quite some time.


Have a nice day!