Interview with American born and raised Hungarian patriot Zoltán Téglás

Tuesday, November 5, 2013

"Everyone thinks of me as a successful musician but in truth, I'm just a rural Hungarian farm boy from Veresegyháza, and will remain so" described himself American born and raised singer, songwriter, producer and actor Zoltán Téglás who under the Bush administration was treated as an enemy; it occurred to him not once that he was shunned by record labels and his songs were not played on the radio. And yet, he feels that it is worth fighting and risking all.

Zoltán Téglás stressed that Hungary's future depends on young people; people should never give up fighting for truth because if they do, the enemies of the nation will win. The Hungarian-American rock musician sees lack of solidarity as Hungary's biggest problem. This is why Hungary was partitioned after the First World War, and this is why soon after the communist takeover succeeded. Tomorrow, we can begin to change ourselves, if we want to. It's not OK to complain all the time about what's wrong, and I have no money! It would be nice if Hungarians could start seeing more of the good things in life rather than bad ones. Because this country is so beautiful, the bread is so good here and the people are so nice... We live only once, let's be happy a bit, says Zoltán Téglás.

“I first came to Hungary at the age of nine and since then I return every summer. At first I did not want to go back to America. I felt that my home was here.”

“That said, my Hungarian still needs to be improved, I don't have much opportunities to speak Hungarian in America. I would like to expand my vocabulary and further improve on my Hungarian language skills."

“When I talk about communism -- how people's possessions have been stolen -- many people say 'forget it, that's already history!' Then, I say to them 'give me your house, your car keys, your bank card and forget about it!' We should not forget what happened in the secret service headquarters in the Andrássy compound, the way people have been tortured and killed by Bolshevik henchmen. The ones who want to forget are people whose families participated in some of the atrocities, and became rich stealing others' properties. Those who have suffered, do not want to forget... There has been no justice for the Hungarian people. The Nazis were punished, but the communist criminals were not.”

(Notes: Read the entire interview with Zoltán Téglás in Hungarian below. I have no time to translate it all due to lack of time. Sorry for that; the interview otherwise is quite interesting. It is truly remarkable that someone who born and raised in a very different socio-cultural environment managed to preserve his Hungarian identity -- he can be an example for many native born Hungarians.)



– Magyar származású vagy, de Amerikában születtél és nőttél fel, illetve váltál ismertté. Hogy kerültél az Egyesült Államokba?

– Bagról származik a családom, és az 1800-as években telepedtek le Veresegyházon. Édesanyámék hatalmas birtokot műveltek, volt egy vízimalmuk, sőt a helyi kocsmát is ők működtették. Édesapám a felvidéki Gútáról származik, és a II. világháború idején jött ki Amerikába. Anyukám a ’60-as években, a nagyapám ’56-ban vándorolt ki Amerikába. A szüleim úgy ismerkedtek meg, hogy édesapám kapusként játszott egy focicsapatban, és édesanyám apukája volt az edzőjük. Ott találkoztak a focipályán, és három hét múlva megházasodtak. Én már Los Angelesben születtem. Mikor édesanyám engem várt, a nagymamám is kijött Amerikába. Csakhogy körülbelül később születtem két héttel, mint ahogy várták, és a kommunisták azzal fenyegetőztek, hogy ha nem jön haza a megszabott idő lejártáig, akkor elveszik mindenét a házával együtt, igaz addigra már a földjeinket is elvették. A nagyanyám azonban azt mondta, hogy ő mindent felad, és ott marad velem, amíg megszületek, amiért nagyon tisztelem őt. Aztán végül nem vették el tőle a házat, pedig még kinn maradt egy hónapot. Valószínűleg már édesanyám hasában éreztem, hogy mennyire kemény ember a nagymamám, ezért mindig is nagyon-nagyon erősen kötődtem hozzá. Kilencévesen jöttem először Magyarországra, és azóta minden nyáron hazatérek. Kezdetben nem is akartam visszamenni Amerikába. Úgy érzem, hogy az otthonom itt van, Magyarországon.

– Mikor tanultál meg magyarul?

– Magyarországra visszatérve, de azt tudni kell, hogy abban pillanatban el is felejtettem angolul beszélni. Igaz, még kicsit töröm a magyart, mert kinn kevés magyar emberrel beszélgethetek. A szókincsemet még bővíteni kellene, ezért is szeretném még fejleszteni a magyar nyelvtudásomat.

A régi falusi világ

– Van még itthon valaki a családodból?

– A nagynénémet most temettük el, ő volt az utolsó kapcsolatom a régi falusi világgal. Az ő szülei még nagy emberek hírében álltak Veresegyházon, és mindenki tisztelte őket. Amikor a nagymamámmal végigmentünk a falun, mindenhol megálltunk, és mindenkinek köszönni kellett, ezért tartott a tízperces séta egy óráig. De nagyon jó érzés volt megtapasztalni, hogy akkoriban még ismerték egymást az emberek, és összetartó közösségek éltek a falvakban. Most már sajnos nem ismerik egymást még a szomszédok sem, mindenki csak rohan. Amikor hazajövök Veresegyházra, leülök a tópartra kávézgatni, kisétálok a régi földjeinkre vagy a szovjetek által lerombolt vízimalom színhelyére, ami hatalmas erőt ad nekem. Sőt, a családunk régi kocsmája is megvan még. Megható érzés visszagondolni arra, hogy milyen sokan jártak oda, és a hétvégeken jó társaságban beszélgetve kapcsolódtak ki az emberek. Valaha istálló is állt ott, ahová kikötötték a vendégek a lovaikat. Egy nagy lemezjátszót kézzel pörgettek felváltva, így mikor már eleget ittak, hol gyorsult, hol lassult a zene üteme. Táncoltak, ettek-ittak, mulattak. Ma is megvannak azok a fenyőpálinkás üvegek a padláson, amiket Erdélyből hoztak be az 1800-as években. Nagyon szeretnék visszamenni abba a világba, mert az emberek összetartottak, szerették és tisztelték egymást.



– Teljesen a zenélésből élsz, vagy mással is keresed a kenyered?

– Gyermekkorom óta szeretem a zenét. ’94-ben beléptem egy zenekarba, és azóta turnézom. Jelenleg az éneklés mellett színészkedem is Amerikában, illetve most itthon szintén, ugyanis az Argo 2 című filmben kaptam szerepet.


– Kivételes politikai és társadalmi érzékenységről tanúskodik némely dalszöveged. Gyakran ostorozod ezekben az amerikai kormányzatot és a globalista háttérhatalmat. Nem érnek támadások emiatt?

– Ha nem ilyen dalszövegeket írunk, az idők folyamán egész biztosan magasabb szintre kerülünk a zenekarral. Például a Bush-kormány idején ellenségként kezeltek, és volt, hogy nem játszották a dalainkat a rádióban, vagy elkerültek a lemezkiadók. Mindezek ellenére úgy érzem, megéri kockáztatni annak érdekében, hogy az emberekhez eljusson az igazság.

– Több népdalt feldolgoztál, köztük például A csitári hegyek alatt és az Elindultam szép hazámból címűeket, de még a Bánk Bánból is hallgathatott részleteket az amerikai közönség. Mennyire ismered a magyar népzenét?

– A cserkészetben sok minden rám ragadt. Egy alkalommal a barátokkal elmentünk énekelni, és én tudtam közülük a legtöbb nótát. A családban sok magyar zenét hallgattunk. Sőt, a nagyszüleimmel és a nagybátyámmal magyar cigányzene műsorokat néztünk és énekeltünk.

– Milyen figurákat tetováltattál magadra és miért?

– Bal karomon Dugovics Titusz mint a török elleni háború jelképe, jobbomon pedig egy ’56-os emlékrajz látható „never forget” felirattal. Ez utóbbiról gyakran megkérdezik, hogy mit jelent, és én ilyenkor szívesen elmesélem a kommunizmus bűneit. Sok ember nem tudja ugyanis, hogy mi történt itt a kommunizmus ideje alatt, pedig nem szabad elfelejtenünk! A Sziget fesztiválon sok magyar gyereket láttam CCCP, Lenin és hasonló feliratú pólókban, és nem értettem, hogyan viselhet ilyet egy magyar gyerek. Ez legalább olyan, mintha horogkeresztet hordana valaki Izraelben. De ha már a tetoválásoknál tartottunk, a hátamon egy magyar címer látható, továbbá van még rajtam magyar kártya, továbbá a cserkészek jelmondata, a „Légy résen!”, illetve az első magyar király arcképét is magamon hordom. Tudniillik a szüleim a nagyszüleimet eleinte még látogatóba se tudták kivinni Amerikába, és erre csak a Los Angeles-i Szent István-templom támogatásával nyílt lehetőségük.

– Milyen tapasztalatokról tudnál beszámolni az Amerikában élő magyarokkal kapcsolatban?

– Két fajta magyarral találkoztam Amerikában. Az egyik magyar, aki szereti a hazáját, ápolja a nyelvét, és visszajár Magyarországra. A másik típus pedig az, aki Amerikába érkezve játssza az eszét. Nem érti meg, hogy itt nem az számít, milyen kocsival jár az utcán. Az emberek ennél sokkal jobban értékelik a hagyományok tiszteletét, pedig Amerika még csak 250 éves. Úgy hívjuk itt az ilyen embereket, hogy „after board”, azaz „éppen lelépett a hajóról”. Azok, akik még csak az első alkalommal járnak Amerikában és máris mutatják a pénzüket meg hogy milyen üzletekkel rendelkeznek, de persze mi tudjuk, hogy csak hazugság az egész. Ezek azok az emberek, akik három év után úgy térnek haza, hogy „elfelejtettem magyarul beszélni”. De természetesen élnek itt olyan Amerikában született magyarok is, akik szeretik Magyarországot, és nem szégyellnek magyar cserkészruhát felvenni és a tábortűznél magyar dalokat énekelni.



– Szerinted mi a legjellemzőbb különbség egy átlagos magyar és átlagos amerikai ember között?

– Az átlag magyar sokkal intelligensebb az amerikainál, és sokkal tájékozottabb a világról. A magyarok sokkal többet tudnak a világtörténelemről és arról, hogy melyik ország hol helyezkedik el. Viszont a magyar sokkal hajlamosabb a depresszióra és hajlamos a rosszat látni. Az átlag amerikai buta, de kedves, nagyon kedves egy bizonyos szintig. Primitívek sajnos, de kedvesek, és sokkal vidámabbak, mint a magyarok. Ha Amerikában bemész valahová, nem kell köszönni mindenkinek, de Magyarországon elvárják. Nemrég megálltam egy benzinkútnál Budapesten, ahová belépve mindenkinek köszöntem. Amire azt válaszolták: „szia”. Én mondtam is a benzinkutasnak, hogy úgy érzem, a köszönésemmel most piszkáltam őket, de ha meg nem köszönök, akkor szemtelen vagyok. „Akkor miért kell köszönni?” – kérdeztem. Erre nevetve mondta, hogy ez a magyar mentalitás. Nekem ez a „szia” olyan benyomást keltett, hogy „le vagy szarva, szia”. Szóval jó lenne, ha Magyarországon is a jót látnánk inkább a rossz helyett. Hiszen olyan szép az ország, olyan jó a kenyér, olyan szépek az emberek… Nem csak arra kell gondolni, hogy mekkora a baj, és hogy nincs pénzem! Például elmész Bulgáriába vagy Thaiföldre, ahol sokkal kevesebb pénzből élnek az emberek, de mégis jókedvűek, mosolyognak és kedvesek. Egyszer élünk, legyünk boldogok egy picit! Úgy vélem, hogy valójában azért van ilyen helyzet Magyarországon, mert nem tartunk össze. Ezért darabolták fel az országot, ezért tombolhatott a kommunizmus és még sok minden, mert a magyar emberek nem tartanak össze. Már holnap elkezdhetnénk megváltozni, és ehhez csak akarat kell! A koreaiak kimennek Kaliforniába, és csak egymással üzletelnek, csak egymástól vesznek kocsit, egymástól bérelnek házat, és mindent, de mindent csak egymás közt bonyolítanak le. Mára ott tartanak, hogy ők a leggazdagabb emberek, pedig nincs 50 éve, hogy Amerikába jöttek. De egymást segítik. A zsidó emberek ugyanígy, a románok és mindenki más szintúgy. Én itt minden szomszédomat ismerem, beszélgetünk, segítünk egymásnak. Nem úgy, mint Magyarországon, ahol most már alig ismersz valakit a szomszédodban.

– A hazavágyódás, a honvágy, a családhoz és szülőföldhöz ragaszkodás fontos része az életednek. Magyarországon ma sokszor furcsa szemmel néznek arra, aki büszkén vállalja a hazaszeretetét. Amerikában is így van ez?

– Amerikában nem így van. Az, hogy szereted a hazádat, nem jelenti, hogy rasszista vagy! Most voltam Magyarországon az Itthon vagy tévéműsorban. Több mint ezer helységben tartottak rendezvényeket az egész országban, ami arról szólt: büszke légy arra, hogy ide születtél! Sok magyar ember ez által ismerte meg most Magyarországot, és ez büszkeséggel töltötte el őket szerintem. Jó lenne minél több hasonló programot szervezni, hogy erősítse bennünk a hovatartozás-tudatot! Legyünk büszkék arra, hogy Magyarországon élünk, és hogy magyar emberek vagyunk!

Nem tűnt el a kommunizmus hagyatéka

– Poverty for All című számotok az ’56-os forradalomnak állít emléket, említve a bolsevizmus aljasságait, nem megfeledkezve a ma regnáló egykori pártvezetőkből lett „vörös burzsoáziáról” (red bourgeoise) sem. Mi a véleményed a kommunista bűnözők elszámoltatásáról?

– Az a baj, hogy amikor a kommunizmusról beszélek, arról, hogy miként vették el az ember élete munkájának gyümölcsét egy csapásra, akkor sokan azt mondják, hogy „felejtsük el, az már a múlt!” Én meg erre azt mondom, hogy „add ide a házadat, a kocsikulcsodat, a bankkártyádat, és felejtsd el te!” Nem szabad elfelejteni, hogy az Andrássy út 60-ban miként ütöttek-vertek, kínoztak és öltek magyarokat magyar verőlegények. Felejteni azok szeretnének általában, akiknek a családja részt vett valami gaztettben, és abból gazdagodtak meg. Aki szenvedett, az nem akar felejteni. A kommunizmus hagyatéka a lopás, az átverés, ami még mindig nem tűnt el Magyarországról, és sajnos eddig a számonkérés is elmaradt. Nem történt igazságtétel a magyar emberek számára. Hiszen a nácik megkapták büntetésüket, de a kommunista bűnösök nem.

– Vélhetően más szemmel nézed az itteni állapotokat, mint aki folyamatosan itt él. Mik a benyomásaid, hogyan változott Magyarország az elmúlt években?

– Figyelem a közéleti eseményeket, és megdöbbenéssel láttam nemrégiben, hogy a volt miniszterelnök társaságának tagja a jelenlegi miniszterelnök szobrának fejét rugdossa az utcán. Az emberek nem arra összpontosítanak, hogy mi jó az országnak, hanem hogy mi a jó nekik. John Kennedy mondta, hogy „ne azt kérdezd, hogy mit tett érted az ország, hanem azt, hogy te mit tettél az országért!” Egy országnak nem lenne szabad eladnia a vizét és a földjét, se semmilyen más értékét! Magyarországon pedig már se Malév, se semmi. Szépen lassan minden el lett adva, és ami még nem, az eladó. A fiatalokon múlik a jövő. Ha ők odafigyelve szavaznának, akkor más lenne az ország sorsa. Nem szabad föladni! Mert ha föladod, akkor azok nyernek, akik Magyarország ellen vannak.

– Mivel töltöd az idődet itthon?

– Hiába tartanak egy nagyon sikeres zenésznek, én csak egy veresegyházi falusi parasztgyerek vagyok, és az is maradok. Nagyon érdekel a régi falusi élet. Például a piacon babot árusító paraszt bácsikat és paraszt néniket elnézve mindig elgondolkoztatott, hogy miként lehet ebből megélni. Ezért egyszer elültettem harminc palántát, a kútból locsoltam, és pontosan vezettem, hogy mennyibe kerül nekem a majdani teremés. Leírtam, hogy mennyi az áramdíj, a permetszer stb. Aztán kimentem a piacra, és eladtam a megtermelt babot. Olyan háromezer forintba került nekem, mire a palántákból bab lett, és ötszáz forintot kerestem a piacon. Szeretek néha más cipőjébe lépni. Ha van egy kis időm és lehetőségem, megpróbálok például kolbászt tölteni vagy mondjuk pálinkát főzni, hogy megtanuljam. Az is előfordult, hogy kimentem kaszálni hajnali fél ötkor egy barátommal, és bár délre már mindenem fájt, délután háromkor már teljesen jól voltam, és elfelejtettem minden akkori bánatomat. Azóta sem aludtam olyan jól, mint utána. Ugyanakkor megértettem, hogy miért lehettek olyan kemények régen a paraszt emberek. Hihetetlenül keményen dolgoztak nap mint nap.

– Tervezel-e Magyarországra hazaköltözni?

– Most minden nap egy új Ignite-lemezen dolgozom, de azután szeretnék legalább egy évre visszaköltözni Magyarországra.

– Megjártad a fél világot. Mit gondolsz, miért lettél ilyen sikeres zenész?

– Talán azért, mert két teljesen különböző világban éltem. Megtanultam becsülni azt, ami van. Nem turistaként érkeztem Magyarországra, hanem hazajöttem. Amerikai fejjel, magyar szívvel. Azt gondolom, fontos, hogy aki máshol tanul valamit, az hozza haza Magyarországra a megszerezett ismereteket, ezzel is segítve a hazáját. Én is ezt teszem zenészként és színészként egyaránt. Sokan megszokták, hogy csak kapnak, adni viszont elfelejtenek. Jómagam azt vallom, hogy amit a hazád adott neked, azt add vissza neki!

Somogyi Róza

(Megjelent a Bar!kád 2013. október 17-i számában.)

5 comments:

Csaba Hufner said...

Faszagyerek!!!!!!!!

Anonymous said...

Bizony az!

MakeIt Fly said...

Hi, I'm Brian in Connecticut, USA. I'm not Hungarian, but my friend who is a woman is. She has breast cancer and stays with me. In the past 7 years of our friendship, she has told me stories which are fascinating, things I can not get in my daily newspaper. Recently, I went with her to a New Years Eve party at The Hungarian Club, locally, my first time there. It was wonderful, and solidified my idea of writing an American movie of her experiences as a nurse in Hungary, at a 'mental' hospital. In The States, we never learned that hospitals in Hungary, years ago, included Down's Syndrome people, alcoholic people, homicidal people, homosexual people, schizophrenic people, depressed people, all packed together. She indicates that she removed the bars from the windows and invited the neighbors and the local communist leaders in for events, and I have seen the videos. I have seen the communists posturing as 'great people', when really they are just creeps. But one striking image on the video showed the choice of 13 patients at a talent show, who picked their performance themselves. It unfolds as they are seated, and then they all pose as in the picture of 'The Last Supper'. I can tell you in complete honesty and with some authority that a scene like that, if portrayed in an American movie, would be so memorable that it would have the effect of displaying not only the hospital as it was, but the Hungarian government as it was. I do not know what it is now, but I have heard nothing good about it. I have heard nothing good about my government either lately, so I am sure it will strike a chord. I hope I write the movie. Forgive my spelling as I say 'Kosenom Sapein' to all readers.

tunde said...

Thank you for taking care of your friend. I spent 7 years in the US. I returned not long ago to Transylvania. People from US are welcoming and warm hearted.

Sunny said...
This comment has been removed by a blog administrator.

Post a Comment

Attention!
Comments using obscene language, or comments calling for hate and violence will be deleted.

Dear Reader,


The comment section of this blog has been shut down due to the activity of a nasty agent provocateur who has been targeting this website for quite some time.


Have a nice day!